Keller András elegáns vezetése alatt Magyarország egyik legkiemelkedőbb zenekara, karakteres játékkal lépett fel a birminghami Symphony Hallban.
Kritika: Rebecca Franks zenekritikus tollából a The Times oldalán - December 04. 2025
Míg az utcákon javában zajlott a hagyományos karácsonyi vásár, Magyarország egyik vezető zenekara lépett fel a Symphony Hallban. Szenvedélyes és életteli játékuk néhány órára elrepített Közép-Európába, ahonnan a Concerto Budapest szimfonikus zenekar és főzeneigazgatója, karmestere Keller András érkezett.
Szenvedélyüktől átmelegedve sétáltam keresztül Birminghamen, miután a Concerto Budapest szimfonikus zenekar harmadik brit és írországi turnéjának egyik állomásaként gazdag programmal tette kihagyhatatlanná ezt az estét. Bizonyos szempontból határozottan hagyományos volt ez a koncert, a „nagyszerű művek, nagyszerű játék” szellemében. A 21. századi trendeknek sem engedtek: a koncert rendezői szigorúan betartatták a „telefonmentesség” szabályát. De ha ez úgy tűnik, mintha ez az évszázados múltra visszatekintő zenekar merev és élettelen lenne, az nagy félreértés. Keller András főzeneigazgató elegáns vezényletével ezek a zenészek szilárdan a jelenben voltak, igazi lelkesedéssel és szenvedéllyel játszottak.
Sosztakovics 9. szimfóniájának előadása magasra tette a lécet. Egy szarkasztikus szovjet zeneszerző furcsa választásnak tűnhet egy klasszikus korban gyökerező koncerthez, de ez a mű a neoklasszikus Sosztakovicsot mutatja meg, kompakt hangszereléssel, ahogy ironikusan játszik a szonátaformával, és felforgatja a hatóságok elvárásait egy grandiózus szimfóniával, amely az 1945-ös háborús győzelmet ünnepli. A zenekar karakteresen játszott, a fürge és éber vonósoktól a vad és szenvedélyes fúvósokig – olyan jól, hogy az egyik fagottos el is mosolyodott tőle. Saját szólója a Largóban a mű abszolút csúcspontja volt, csodálatos kifejezőerejét a közönség kitörő tetszésnyilvánítással jutalmazta.
Ha már a szólistáknál tartunk, Beethoven klasszicizmus és romantika között álló 3. zongoraversenyének zongoristája a mindig ékesszóló Paul Lewis volt, aki többnyire megtalálta a megfelelő egyensúlyt a hév és a visszafogottság között. Majd teljesen elmerültünk a romantikusok világában Liszt, - az egyik legnagyobb magyar alkotó - Les Préludes című szimfonikus költeményének sodró lendületű előadásával. Talán furcsa döntés volt Beethoven 5. szimfóniájával zárni a műsort, tekintve, hogy a zenekar három évvel ezelőtti első turnéján is ezt a művet játszotta, de meggyőzően szólt, még ha egy-két apróbb hibát észrevettünk is. A romantikus varázs vonzása is érződött, az Allegro con brio oboaszólója úgy tört elő, mintha a felhők eloszlottak volna a telihold körül, és az Allegro indítása valósággal kísérteties hangulatot árasztott. Végül a ráadások következtek, amelyek visszarepítettek minket a hűvös éjszakába, amelyet Bartók és Brahms román és magyar táncainak tüze melegített fel.
