Várjon Dénes és Keller András pályája hosszú évek óta összefonódik. A két művészt nemcsak szakmai, hanem baráti kapcsolat is fűzi egymáshoz. Várjon Dénessel ebben az interjúban éppen ezekről a kapcsolódási pontokról és a művész-lét legfontosabb kérdéseiről Bojta Zsuzsanna beszélgetett.
fotó: Hartyányi Norbert
Honnan eredeztethető a kapcsolata Keller Andrással?
Nagyon régóta ismerem őt. 15 éves koromban, emlékszem, mennyire szurkoltam neki a Rádió hegedűversenyén. Egyértelműen a kedvencem volt. 2003-ban volt egy nyár, amikor nagyon sok mindent csináltunk együtt, játszottunk szonátát, trióztunk, kvintetteztünk a Cervói Fesztiválon, Németországban több helyszínen, és ugyanabban az évben Mariborban is. Ezek az annyira jó élmények voltak szerintem mindkettőnknek, annyira jól tudtunk együtt dolgozni, hogy onnantól datálódik a mi nemcsak szakmai, hanem személyes kapcsolatunk, barátságunk, ami azóta is tart.
Hogyan éli meg az együttműködést a Concerto Budapesttel?
András zenekarához mondhatom, hogy hazajárok. Minden évben többször játszunk együtt, a zenekari tagok többségét még a Zeneakadémiáról ismerem, sokukkal kamarazenélek is.
Rendkívül erőteljesen élem meg a velük való munkát, hisz Andrással mi a minőség érdekében nem „csomagolunk”, elég intenzíven megnyilvánulunk, ha kell, egymásnak feszülünk a próbák folyamán, hiszen annyira jól ismerjük egymást. Így a barátságunknak köszönhetően is igazán a mélyére tudunk menni a dolgoknak. Ilyenkor koncert után jólesik egy hajszálnyi távolság, hiszen szeretnék még nagyon sokáig foglalkozni a művel. A zene persze még folyamatosan dolgozik bennem.
fotó: Felvégi Andrea
Nincs ilyenkor egy pici űr a lelkében?
De igen. Nekem tudatosan határokat is kell vonnom, annyira el tud vinni egy-egy ilyen folyamat egy másik világba. Éppúgy, mint a színészeknek, és mindenkinek, aki művészetekkel foglalkozik, az énünk annyira fel tud oldódni a zenében, hogy tudatosan figyelni kell, hogy a privát szféra leválasztódjon. És ha az ember ennyire elmélyed valamiben, utána kell egy kis távolság, hogy újra hozzá tudjon aztán nyúlni a műhöz. Az előadás egy stáció, semmi nem végleges, az ember később visszakapcsolódik erre a soha be nem fejezhető folyamatra.
Hogyan néz ki mindez a hétköznapokra levetítve?
Én egy reggeli ember vagyok, nem szeretek este és éjjel dolgozni. Este nyolckor legkésőbb szeretem befejezni a dolgokat, ilyen szempontból Iza (Simon Izabella) - a feleségem - nagyon más: ő nagyon szeret éjjel dolgozni, írni vagy gyakorolni.
Akkor nem probléma, hogy ki mikor gyakorol.
Négy zongoránk van. Ahol most beszélgetünk, az egy romos garázs volt, amit Iza hatására gyakorló szobává alakítottunk. Pici, 15 négyzetméter, de ide el lehet vonulni bármikor, akár éjjel is. És ezen kívül van még három hangszer a házban, úgyhogy a gyakorlás tényleg nem probléma.
Mindig is érdekelt, hogy egy zongoraművész házaspárnál hogyan működik az élet? Kikérik egymás véleményét, amikor egy-egy művel készülnek?
Én kezdetektől fogva eljátszottam Izának szinte mindent. Gyakorlatilag a zenében éltünk. Most már próbálunk ebben is határokat tartani. Mióta a kislányunk, Lincsi megszületett, sokminden változott, igyekszünk olyan zenén kívüli teret is teremteni, ami csak hármunkról vagy kettőnkről szól.
Nem lehet könnyű.
Nehéz, mert a zenét nem lehet befejezni. Van olyan kollégám, aki imád mosogatni, mert az edény, ha el van mosva, akkor a feladat készen van. A mi szakmánk nem ilyen. Nincsenek hétköznapok, hétvégék, ünnepek, és soha semmi nem befejezett.
Hogyan került a zongorához közel? Mi Várjon Dénes története?
A zene felé az opera irányából kerültem – egyébként Iza is és én is mai napig rajongunk az operákért. Először a szüleim vittek az operába gyerekként. Beleszerettem a Traviátába, amit akkor még magyarul énekeltek az Operaházban. Otthon megvolt a felvétel bakelit lemezen, amit rengetegszer meghallgattam, együtt énekeltem az énekesekkel. Tőlünk nem messze, az Alsóerdősor utcában volt egy zenetagozatos általános iskola, oda írattak be a szüleim. Volt ott kórus, elkezdtem zongorázni, és úgy 11 éves koromban volt egy áttörés, akkor kezdtem el úgy dolgozni, ahogy azóta is teszem.
A család bírta a váltást, hogy a gyermekük hirtelen elkezdett megállás nélkül zongorázni?
Igen, örültek neki. Nem a nappaliban volt a zongora, úgyhogy magamra tudtam zárni az ajtót. A szomszédok persze néha fenyegetőztek, de érdekes, hogy amennyire általában szeretem magam körül a harmóniát, ez az egy dolog sosem érdekelt. Úgy voltam vele, hogy ha nem tetszik nekik, hát nem tetszik.
12 évesen bekerültem a Zeneakadémia előkészítő tagozatára, és az hirtelen nagyon nagy váltás volt. Minden este koncertre jártunk, csupa megszállott zenész vett körül. Sosem felejtem el, amikor a legelső zongoraórámra mentem 12 éves koromban Keveházi Gyöngyihez. Életem első órája volt az Akadémián, senkit sem ismertem.
Azt hiszem, keresett valakit. Én meg csak bámultam rá, meg sem mertem mukkanni a megilletődöttségtől. Erre megkérdezte, hogy: „Magyar vagy?” Mire nagy nehezen annyit mondtam, hogy én a Keveházi Gyöngyit várom. Hát ez volt életem első találkozása Kocsis Zoltánnal. Aztán persze később rendszeresen behívott minket, hogy megmutassa, éppen milyen átiratokat készített például Wagner operákból.
Hasonlóan volt ez Rados Ferenccel is. Gyöngyi egyszer kiment az órámról. Annyit mondott, hogy: „Várj, mindjárt jövök”, és visszatért a Radossal, akinek aztán el kellett játszanom valamit. Ilyen volt akkoriban a zeneakadémiai élet. Onnantól fogva egész nap blattoltam. Egy teljesen más világba kerültem. Egy nyitott, szabad világba, ahol rengeteg időt töltöttünk gyakorlással, egymásnak játszottunk, állandóan koncerteket hallgattunk a kakasülőn… Izával is ott ismerkedtem meg. 15 éves koromtól ugyanahhoz a tanárhoz jártunk.
fotó:Kondella Misi
A művészházaspár-lét egy nagyon különleges életforma. Mindig érdekelt, hogy nem oltják-e ki egymást a házastársak, sikerül-e egymást inspirálni, vagy van-e esetleg alá-, fölérendelődés.
Egy igazi kapcsolatban nem létezhetnek alá- és fölérendeltségek. Ez számunkra mindig is egyértelmű volt. Az más kérdés, hogy mivel mindketten zenészek vagyunk, sőt ugyanazon a hangszeren játszunk, meg kellett teremtenünk egy olyan egyensúlyt, ahol mindkettőnknek szabad tere van. Sokáig mindenhova együtt utaztunk. Ez persze Lincsi születése után megváltozott. De továbbra is nagyon segítjük egymást, van köztünk egy eltéphetetlen szövetség.
Sok négykezes koncertjük van. Szeretnek együtt játszani?
Nagyon. A próbákon, ha azt mondom, hogy Andrással nem csomagoljuk egymásnak a dolgokat, akkor Izával ez még inkább elmondható. Pláne amikor egyetlen zongorát kell megosztani. Nehéz ügy, mert az embernek úgy kell a saját lelki, fizikai, és egyéb egyensúlyát megőriznie, hogy közben a másik emberrel egy egységként működjön. Egymásnak pedálozunk, osztozkodni kell a hangszeren. Ebből rengeteget lehet tanulni.
A pedálozásnak mi a szabálya?
Általában az alsó szólamot játszó pedálozik, aminek az okát nemrég a saját bőrömön tapasztaltam. Nálunk úgy alakult ki, hogy én játszom lent, és megszoktuk, hogy én is pedálozok. Egyetlen mű van, amiben én játszom fönt, az a Beethoven Nagy fúga. A pedálozást viszont megtartottuk, változatlanul én pedálozok, mert azt annyira megszoktuk. Most, ahogy a jobb lábammal be kell nyúlni középre, a csípőm és a felsőtestem teljesen kicsavarodik. Ilyenkor jövök rá, mennyit segít a jóga.
Jógázik?
Igen. Fizikai állapotomat tekintve most jobban vagyok, mint huszonöt éves koromban. Fiatalon nehézséget okozott nekem is, mint nagyon sok zenésznek, megtartani a határokat. Csak zongoráztam, semmi más nem érdekelt. A nyakam és a hátam is kezdett nagyon fájni, ami már a munkában is hátráltatott. Akkor összehoztak Dévény Annával és az egész életemet megváltoztatta. Volt, hogy a tréningjén Pongor Ildikó primabalerina állt mellettem, kicsivel arrébb egy oxigénhiánnyal született fiatalember, köztük pár zenész, és mindenkire ugyanazok a szabályok vonatkoztak. Észrevettem, hogy miután hazajöttem az óráiról, jobban zongoráztam, mint előtte. Az izmokkal együtt az érzeteim és az érzelmeim is felszabadultak. Kibontott egy bekötött állapotból. Sokat jártam hozzá, és kezelt is sokszor. Az életünk része lett. Sajnos már nincs köztünk, úgyhogy most a jóga segít, a légzéstechnika, a fizikai állóképesség növelése, mivel a finom mozgások állnak hozzám a legközelebb. Sikerült megismernem egy különleges jógatanárt, akivel rendszeresen dolgozom. Ezen kívül pingpongozni és futni szeretek. Lényeg, hogy minden nap legyen valami mozgás. A zenészeknél az egészségmegőrzés kulcsfontosságú. Negyvenéves korunkig bónuszban megkaphatjuk, hogy mindenünk működik, utána aktívan kell tenni érte. Mindemellett évente többször elmegyünk a családdal vagy a Mátrába, vagy a Bakonyba, hogy picit megteremtsünk egy másfajta létet. Furcsán hangzik, de pár napig zenementesen. Fontos kikerülni abból a sűrített életből, amiben létezünk.
A hajszoltság kicsit olyan, mint a drog. Sokszor zenészként többmindent meg tudok csinálni, mint amit emberként meg tudok emészteni. Az ember meg tud ittasulni attól, hogy egy újabb lécet megugrik. Én is néha túlvállalom magamat, rengeteg darab van repertoáron egyszerre, úgyhogy igyekszem időben megállítani a káros folyamatokat.
Minden művész számára vonzó egy olyan világban létezni, ahol egészen más problémák vannak. Olyanok, melyeket adott esetben könnyebben old meg, mint a való élet történéseit. Ebbe a szinte „magától értetődő” világba vágyik tulajdonképpen a művész által a közönség is.
Igen, de azért ez nagyon kettős. Kurtág egyik kedvenc novellája a „Nehéz óra” Thomas Manntól. Schillerről szól, a szenvedésről, amit megél, amikor elakad, és közben megjelenik Goethe, akinek minden sokkal könnyebben megy. Thomas Mann ebben a novellában megfogalmazza saját tehetség-elméletét, ami Kurtágé is egyben, hogy a tehetség egyáltalán nem könnyű. Sőt, akármennyire csodálatos dolog, óriási teher is tud lenni. Egy dolog bizonyos: az ember rengeteget épül belőle. Bartók második zongoraversenyének a megtanulása, a próbák harcai, az előadás izgalmainak hatására az ember valahol sokkal több lesz, meg is tisztul, és sokkal több mindent megért. De ez egy nagyon fárasztó folyamat. Nem adják ingyen. Valahol a vérünket adjuk ezért. Itt van az a pont, ahol meg kell ismernünk saját magunkat, hogy a való élettel arányba tudjuk ezt az egészet hozni.
fotó: Felvégi Andrea
Tanítok a Zeneakadémián, és látom, mennyire fontos lenne segíteni a diákoknak a fellépések izgalmát és a belső változásokat kezelni. Hiszen a zenész életmód tulajdonképpen olyan, mint a versenysport. Ráadásul a zene sokszor nagyon súlyos kérdéseket feszeget. Például amikor reggel az ember leül és előveszi a Beethoven Op. 111-et, akkor rögtön olyan gondolatokkal találkozik, melyek a normál életében ritkán jönnek szembe vele. A váltást meg kell tanulni. Kiszámíthatatlan, hogy mi hogyan hat valakire. A zenemű olyan, akár egy színész számára egy szerep, hiszen a művész a zeneszerző aktuális lelkivilágába kerül bele. Ez csodálatos dolog, de létfontosságú a határok megtartása. A privát énünk és a zenész énünk összehangolása. Csak így maradhat valaki hosszú ideig koncertező művész.
