Október 8-án este, a Zeneakadémia Nagytermében Bartók Béla A kékszakállú herceg vára című operájának koncertszerű előadását hallgathatja meg a közönség, Vörös Szilvia, Bretz Gábor és a Concerto Budapest előadásában, Keller András vezényletével. A Mozart Planet blogban a Magyar Kincsek Ünnepe zárókoncertjének egyik főszereplőjével, Vörös Szilviával, a Bartók-operához fűződő személyes élményeiről beszélgettünk.
– Hogyan kezdődött a kapcsolata A kékszakállú herceg vára című operával?
– Növendék koromban volt az opera szakon egy repertoárismeret nevű tantárgyunk Zeneakadémián. Ott meg volt szabva, hogy egy év alatt hány szerepet kell kívülről megtanulnunk. A második évben, 2012-13 környékén, Medveczky tanár úrral kezdtem el Judit szerepét tanulni. Akkor még nagyon nehezen tudtam elképzelni, hogy én ezt valaha énekelni fogom, legfőképp azért, mert technikailag még nem tartottam ott. A darab iránti érdeklődésem viszont már akkor is nagyon határozottan jelen volt. A 2017-es portofinói verseny után nem sokkal a mostani ügynököm jelentkezett, hogy 2020-ra felkértek Helsinkibe a Kékszakállúra. Akkor indult el egy komoly tanulási és érési folyamat. Nagyon különleges számomra, hogy nem Magyarországon, hanem külföldön énekeltem először a Kékszakállút, amiből aztán egy lemez is készült, melyet tavaly év végén Grammy-díjra jelöltek, és az év öt legjobb operafelvétele között szerepelt.
– Említette a portofínói énekversenyt. Először 2014-ben megnyerte az I. nemzetközi Marton Éva Énekverseny nagydíját, aztán jött Portofino. Az olaszországi megmérettetés kalandos történetét zenei berkeken belül hallottam már. Megosztaná a blog olvasóival is?
– Szívesen. Úgy mentem ki Olaszországba, hogy egy húsznapos mesterkurzuson vettem részt Cortonában, Dél-Toszkánában. Az akkori párommal a kurzus után terveztünk egy egyhetes nyaralást, de a kurzus második hetében szóltak nekem, hogy a záró koncert után közvetlenül van egy nemzetközi verseny. Biztattak, hogy jelentkezzek, de őszintén szólva jobban szerettem volna csak pihenni utána. Édesanyám és az akkori párom győzött meg arról, hogy nyaralni bármikor el tudunk menni, ez a verseny viszont egy óriási lehetőség.
Jelentkeztem, elmentem a versenyre, és meg is nyertem. Tulajdonképpen az volt a szerencsém, hogy időm sem volt izgulni…
– Melyik verseny volt ez pontosan?
– Concorso Lirico Internacionale di Portofino.
– A zsűriben volt valaki a Staatsoperből?
– Igen, az elnök Dominique Meyer volt, a Staatsoper akkori főigazgatója. A zsűriben ott volt még a brüsszeli és a toulouse-i opera főigazgatója, akiknek köszönhetően, nem sokkal a verseny után, mehettem is beugrásra Toulouse-ba a Walkürbe, egyből utána pedig jött egy felkérés Brüsszelbe, a Giocondába, ahol Laurát énekeltem. Nagyon szerencsés és szép időszak volt ez.
– Így került aztán a bécsi Staatsoperbe is?
– Igen. A verseny elnöke előéneklésre hívott, ami jól sikerült. Felajánlottak egy kétéves szerződést, amire persze igent mondtam, aztán egy vezetőségváltás után a szerződésemet újabb két évre meghosszabbították. Az idei évadban már úgy éreztem, szeretném magam kipróbálni nagyobb szerepekben, más operaházakban, többek között Magyarországon is, ezért Bécsben félállásba kértem magam, hiszen a Staatsoperben egy teljes állás mellett nem jut ilyesmire idő.
Carmen – Vörös Szilvia – fotó: Michael Pöhn/Staatsoper
– Milyen szerepekre áll most készen?
– Azt hiszem itt az ideje lassan olyan nagy női karaktereknek, mezzo szerepeknek, mint Carmen, Charlotte vagy Verdi drámai, intrikus alakjai. Külön örülök most a Concerto Budapest meghívásának, hiszen Judit szerepe is azok között a szerepek között van, amelyekre úgy érzem, megértem.
– Judit hangilag és lelkileg is nagyon összetett szerep. Lélektanilag hogyan áll ennek megformálásához?
– Mindig változóan. Attól is függ, hogy alapvetően milyen állapotban vagyok, hogy hol tartok a saját életemben. A helsinki koncerten eléggé megviselt lelkileg a szerep, mivel a magánéletemben egy elég nehéz időszakon mentem akkoriban keresztül. Amikor a darabot még az egyetemen tanultam, elsősorban a technikai dolgokkal kínlódtam, és később tudtam csak a színészi megvalósítással foglalkozni.
Poppea – Vörös Szilvia – fotó: Michael Pöhn/Staatsoper
– Elválasztható a kettő egymástól?
– Ha technikai problémáim vannak, nyilván azzal fogok először dolgozni, nem a színészi átéléssel, bár a kettő nem független egymástól. A technikai elakadásnál néha egyszerűen az, hogy belegondolok a megformált szereplő helyzetébe, átélem az ő energiáit, érzelmeit, megoldja a dolgokat.
– Ha beszélünk egy pár szót Juditról, mi az, amit átél az ő sorsából? Mennyire egyetemes, vagy mondhatjuk archetipikus Judit figurája, és mi benne az, ami személyes vagy egyénre szabott?
– Judit szerepét már megírták, ott van minden a librettóban és a zenében, de ezen kívül azt gondolom, hogy az ember személyisége is alapvetően meghatározza Judit karakterét. A felépítése, vonulata a karakternek persze ugyanoda fut ki, de hogy közben milyen árnyalatnyi különbségekkel dolgozik egy-egy énekes, az attól függ, hogy mi mit gondolunk Juditról, és hogy mi magunk milyenek vagyunk. Amikor 2020 januárjában énekeltem a művet Helsinkiben, nagyon törékeny időszakomban voltam, úgyhogy maga Judit is sokkal érzékenyebb, gyengébb, sebezhetőbb karakter volt, aki végtelenül szeretné megismerni Kékszakállút, biztonságot, támaszt keresve.
Vörös Szilvia – fotó: Raffay Zsófia
Mostanra megerősödtem, képes vagyok már az elejétől egy egészen más karaktert megjeleníteni. A két szereplő viszonya kiegyenlítettebbé vált bennem: úgy érzem, Judit teljesen egyenrangú kell hogy legyen Kékszakállúval, máskülönben nem jönne létre köztük a kapcsolat. Most nyilván nem Kékszakállú legendájára gondolok, ahol valószínűleg egyszerűen elrabolta a nőket, hanem az operára, melyben félelmetesen nagy utat jár be a két ember. Nem feltétlen a személyiség, inkább az akarat erőssége, ami számít. Az akarat, amivel Judit szeretné megismerni és szeretni Kékszakállút. A fordulópont csak egy mikropillanat. Judit átbillenése egy annyira leheletvékony mezsgye, hogy még a helyét is mindig máshol érzem a darabon belül.
– Mennyit számít Judit megformálásában a partner karaktere?
– Ez is egy nagyon érdekes és izgalmas téma. Fontos, hogy az adott énekes partner, hogyan formálja meg a Kékszakállút, hiszen azt is millióféleképpen megteheti, annak ellenére, hogy ugyanazok a mondatok hangzanak el a szájából. Ez a feladat éppen azért nagyon gyönyörű, izgalmas és szerethető, mert mindig, minden életszakaszomban mást fog mondani, és minden egyes partner mellett más módon tudom a szerepet megformálni. Ugyanígy van ez a közönséggel is, hiszen az sem mondható meg előre, hogy a mű melyik része rezonál leginkább a saját lelkünkkel.
– Az opera Balázs Béla által írt népballadákat idéző szövegezése annyira erősen áthatja ezt a művet, hogy koncertszerűen előadva is rendkívül erős tud lenni, hisz maga Bartók sem képzelt a színpadi műhöz nagyon bonyolult szcenáriót.
– Ebben a műben olyan felfokozott az érzelmi töltet és annyi vágy meg fájdalom van jelen, hogy aki nem adja bele a saját dramaturgiai elképzeléseit, érzéseit, az fölöslegesen áll színpadra. A közlés igénye bennem ugyanolyan erős, ha koncertszerű egy előadás, mintha szcenírozott lenne. Bizonyos részeknél egészen biztos, hogy láthatóak lesznek azok a képek, melyekről éneklünk. Én már most, a készülés közben is így élem meg a szerepet.
– Ez a szerep zeneileg is nagyon nehéz. Hogyan zajlik a mostani felkészülés?
– Ha már egyszer énekelte a szerepet az ember, akkor visszajönnek a reflexek, egy-egy nehezebb résznél bekapcsol az automatizmus. Júliusban két próba erejéig volt egy Kékszakállú-beugrásom a Salzburgi fesztiválon, mert lebetegedett a Juditot alakító énekesnő, úgyhogy elég friss az élmény a szereppel kapcsolatban. A technikailag és zeneileg is több gyakorlást igénylő részek mellett vannak teljesen magától értetődő pillanatok is.
– Keller Andrással még nem dolgozott, csak a zenekar tagjaival, ha jól tudom.
– Így van. Volt olyan áriavizsga, amit a Concerto Budapesttel énekeltem, így tudom, hogy az együttes szakmailag a legmagasabb színvonalat képviseli, ami nagy biztonságot jelent számomra. Keller Andrással pedig nagyon várom az első közös munkát.
Nabucco – Vörös Szilvia – fotó: Michael Pöhn/Staatsoper
– Izgalmas az is, hogy az adott karmester mit gondol a darabról?
– Természetesen. Mivel mindannyian újak leszünk egymás számára, a koncentráció, az egymásra való figyelem rendkívüli módon be fog sűrűsödni, és pont emiatt valószínűleg nagyon intenzíven éljük majd meg a dolgokat.
– Várja, hogy Bretz Gáborral együtt énekeljen?
– Nagyon, régi vágyam vele megszólaltatni a darabot. Gáborral az a különbség köztünk, hogy nekem egyetlen alkalommal volt lehetőségem ezt az operát elénekelni, míg ő egy tapasztalt énekes ebben a szerepben. Kíváncsi vagyok, hogy neki milyen elképzelése van Kékszakállúról vagy a két szereplő viszonyáról. Legelőször színpadon 2015-ben, a Faustban énekeltünk együtt Budapesten. Akkor írtam neki egy premier kártyát, amiben ez állt:
„Nagyon remélem, hogy egyszer elénekelhetem veled a Kékszakállút.”
Hét év telt el, és mindez megvalósul. Mindenkinek így teljesüljenek a vágyálmai!
Bretz Gábor – fotó: Emmer László
– Sokféle Kékszakállút el tudok képzelni, hiszen a vonzereje alapvetően nem a külsejéből árad. Gábor pont egy jóképű Kékszakállú. Fontos ez Judit megformálásában?
– Színpadi emberként persze, nem elhanyagolható, de azt gondolom, hogy ez nem lehet fokmérője egy szerepnek. A hang és a személyiség esszenciája sokkal fontosabb és lényegibb. A helsinki előadáson egy finn párom volt, Mika Kares, akinek az orgánuma maga az öröktől való létezés, egy Sarastrót idéző őserő. Nemes, gyönyörű hangjával megkérdőjelezhetetlenül ott volt a színpadon. Gábornak érzékenyebb, árnyaltabb hangja van, ami alapból egy másfajta szituációt fog teremteni. Mika inkább basszus, Gábor bassz-bariton. Már egy ilyen árnyalatnyi különbség is, hogy ki milyen színnel dolgozik, nagyon sok mindent meghatároz.
– Be kell vallanom, nagyon várom ezt a produkciót. Két fantasztikus szólistával, egy rendkívül felkészült zenekarral és a szakavatott Bartók-interpretációiról híres Keller András vezényletével csodálatos zenei élmény elébe nézünk.
– Két éve, amikor eredetileg előadtuk volna az operát, már ott voltam Pesten, de a Covid keresztülhúzta a számításainkat, úgyhogy én is alig várom az előadást. Bízom benne, hogy Judit szerepe, sokáig el fog kísérni a pályámon, és hogy optimalizálódik a világban az operajátszás helyzete, hogy lesz valós szándék a kultúra fenntartására, és lesz értelme új szerepeket megtanulni.
