Két egymást követő estén két kivételes muzsikus lép fel a Concerto Budapesttel a Zeneakadémián: Mario Brunello október 9-én a Weinberg-csellóversenyt, Antje Weithaas október 10-én pedig Sosztakovics hegedűversenyét adja elő Keller András vezényletével. Mindkettőjükhöz ugyanazokat a kérdéseket intéztük – a válaszaikból kirajzolódik a két művész különböző, mégis összhangban rezgő gondolkodása a zenéről, tanításról és az emberi létezésről.
Mindketten kivételes versenyműveket adnak elő Budapesten. Hogyan látják a darabokat, és mi az, ami személyesen leginkább megragadta önöket bennük?
Mario Brunello: Weinberg felfedezése a zenei világ számára olyan, mint amikor a természetben egy addig ismeretlen fajt találnak: valami, ami mindig is itt volt, csak eddig nem figyeltünk rá. Az elmúlt tíz–tizenöt évben fedeztük fel igazán egyedi hangját, amely nem egyszerűen Sosztakovics árnyékában született, hanem saját, önálló zenei nyelvet teremtett. Számos művét játszottam, és felvettem mind a négy csellószonátáját – biztosan állíthatom, hogy Weinberg nem „kis Sosztakovics”, hanem önálló, nagy formátumú zeneszerző.
Ez a versenymű különleges érték a csellórepertoárban, és megtiszteltetés, hogy most hangzik el először Magyarországon. Régóta szerettem volna eljátszani, mert úgy éreztem, a hangszeremnek és nekem is szükségünk van új zenei nyelvre. Évtizedek után, amikor az ember újra meg újra ugyanazokat a „nagy” klasszikus darabokat játssza, természetes, hogy új zenei nyelvre, új kifejezési lehetőségekre vágyik. Weinberg zenéje pontosan ezt adja: költőiséget, friss hangzásvilágot és mély emberi tartalmat.
Antje Weithaas: A Sosztakovics-hegedűversenyen nagyon érződik, hogy a szerző abban az alkotói korszakában írta, amikor már nem kötött kompromisszumokat. Műveiben ekkor már az utolsó éveinek örök, belső érzései szólalnak meg. Olyan mély, elfojtott érzelmek vannak bennük – annyi fájdalom, belső száműzetés, kétségbeesés –, hogy mindaz, amit az ember a késői Sosztakovicstól vár, ebben a darabban benne van. Különösen a második tétel: szinte semmi más, csak fájdalom és gyász. A mű vége, a nagy kürtszólóval, számomra azt fejezi ki, hogy belül ő már teljesen feladta – mintha ezen a földön már nem volna remény, csak valahol máshol. Én legalábbis így értem ezt a lezárást.
Milyen tapasztalataik voltak a zenekarral a próbák során?
M.B.: Különleges élmény volt a zenekarral dolgozni. Amikor a zenekar először szólaltat meg egy darabot, számomra is olyan, mintha újra találkoznék vele, mintha ismét felfedezném a zenét. Keller András igazi vízionárius művész: azonnal megérti, hová vezethet ez a zene, nem a megszokott, biztonságos irányt keresi, hanem rögtön a lényegre, a zene legizgalmasabb pontjaira koncentrál. Régóta ismerem, még a versenyidőszakból, amikor vonósnégyesével megnyerték az egyik legfontosabb nemzetközi kamarazenei versenyt Olaszországban, a Premio Paolo Borciani versenyt. Tulajdonképpen én voltam az, aki miatt karmester lett. Én hívtam meg először vezényelni a zenekaromhoz. Már akkor láttam benne, hogy milyen tág és átfogó zenei látásmódja van, ezért kértem, hogy jöjjön és dolgozzon a zenekarral. Amikor felvetette, hogy korábban még sosem vezényelt, csak legyintettem – biztos voltam benne, hogy így is rengeteg dolgot tud majd átadni a zenészeknek. És így van ez ma is.
Mario Brunello
A.W.: Mély zenei megértés, igazi összhang, imádok ezzel a zenekarral dolgozni! Ez már a harmadik alkalom, hogy együtt játszunk, és nagyszerű érzés visszatérni, különösen, mert most az egyik legkedvesebb művemet adhatom elő. Úgy érzem, teljesen egy hullámhosszon vagyunk Andrással. Nem is kellett külön megbeszélnünk a karaktereket, már ott volt bennünk, ugyanúgy éreztük. Természetesen fontos, hogy a hangok és a dinamika pontos legyen, de ebben a darabban igazán az számít, mit akarunk kifejezni. És ebben most tökéletes a harmónia közöttünk.
A Concerto Mesteriskola keretében kurzust is tartanak fiatal magyar muzsikusnövendékeknek. Mennyire része az életüknek a tanítás, és mit jelent ez önöknek?
M.B.: Sok éven át tanítottam, de tíz–tizenöt évvel ezelőtt abbahagytam, mert úgy érzem, az új generáció már egészen más nyelvet beszél, amin én nem tudok igazán megszólalni. Természetesen van tapasztalatom, amit át tudok adni, de furcsa érzés úgy elkezdeni egy órát, hogy a növendékek már mindent tudnak – a YouTube, a Spotify és más források révén pontosan ismerik, hogyan játszom, hogyan gondolkodom, és hogyan játszanak a kollégáim. Ezért inkább találkozni szeretek a fiatal muzsikusokkal, nem pedig klasszikus értelemben vett mesterkurzust tartani. Nem akarom megmondani nekik, hogyan kellene játszaniuk; sokkal inkább hallani szeretném, ők hogyan játszanak, és talán ehhez tudok majd hozzáfűzni valamit.
Korábban a londoni Royal Academy vendégprofesszoraként dolgoztam, de ma már csak egy különleges mesterkurzusom van Olaszországban, egy apró hegyi faluban. Ott a nap első felét a környezet megismerésével töltjük: a tájból, az emberekből, a természetből, a műalkotásokból és a múltból merítünk inspirációt. Aztán délután a tanítványokkal közösen összekapcsoljuk ezeket a benyomásokat a zenével – ahogyan játszunk, és ahogyan a délelőtt élményeit le tudjuk fordítani a zenei kifejezés nyelvére.
A.W.: Berlinben, a Hanns Eisler Zeneakadémián van professzori állásom, már sok éve. Mindazonáltal örülök, ha egy koncerthelyszínen nem rögtön tanárként azonosítanak, mert nem szeretnék beskatulyázva lenni. A tanítás ugyanakkor a zenei életem fontos része, sokat tanulok belőle, de számomra elengedhetetlen, hogy közben szólistaként is aktív maradjak. Ez ad inspirációt mind a diákjaimnak, mind nekem.
A tanítványaim tudják, hogy az órák nem mindig rendszeresek, hiszen sokat turnézom, fontos a rugalmasság, én pedig komoly felelősséget érzek irántuk. A tanításban leginkább azt tartom fontosnak, hogy minden növendék megtalálja a saját hangját. Ehhez szükség van a kotta iránti tiszteletre, a zeneszerző szándékának megértésére, ugyanakkor a bátorságra is, hogy mindezt személyes értelmezéssé formálják.
Antje Weithaas Mesteriskola 2025. október 6. Concerto Zeneház fotó: 4K Media Studio
Mindig hangsúlyozom a természetes kapcsolat fontosságát a hangszerrel. Sok hegedűs túlságosan feszülten, a teste ellen játszik, pedig a hegedűnek a test részévé kell válnia, együtt kell rezonálnia vele. A hang akkor lesz igazán szabad és élő, ha a test természetes mozgásából születik. Erről beszélhetünk egy mesterkurzuson, de komoly változást negyvenöt perc alatt nem lehet elérni.
Hogyan látják a klasszikus zene helyét a mai világban?
M.B.: Azt hiszem, a klasszikus zenének – abban a formában, ahogyan eddig gondoltunk rá – vége van. Nem hanyatlásról van szó, hanem arról, hogy egy korszak íve beteljesedett. A hagyományos értelemben vett klasszikus zene egy olyan közönségnek született, amelyet ma már nem tudunk újrateremteni. A zenészeket arra kérjük, hogy tanulmányozzák a múlt előadói gyakorlatát, a korabeli hangszereket, húrokat, játékmódokat – mindez rendkívül fontos. De közben a közönség világa teljesen megváltozott.
A zene olyan, mint a főnixmadár: minden században újjászületik, új formában, új gondolatokkal. Lehet, hogy a jövő nem a hatalmas koncerttermeké, hanem a kisebb, intimebb tereké, vagy akár az otthonoké, ahol újra közvetlenül szólhat a zene. Talán újra nappal, spontán, ott kell majd zenélni, ahol éppen vagyunk. De a zene maga soha nem szűnik meg – csak mindig új alakot ölt.
Én például a Dolomitokban rendezek egy fesztivált, több mint kétezer méteres magasságban, a szabad ég alatt, ahol semmi sincs előkészítve: a közönségnek órákat kell gyalogolnia, a zenészek maguk viszik fel a hangszereiket, nincs fűtés, nincs akusztika – csak a természet és a hatalmas tér. Ott érzi meg igazán az ember, mit jelent, hogy a zene örökké képes érzelmeket adni. Számomra a természet és a zene nagyon közel áll egymáshoz: a természet csendje, békéje, tágassága olyan közeg, ahol a zene igazán megszülethet. Ott minden természetes, és a hang, amit létrehozunk, valóban a miénk.
A.W.: Úgy érzem, olyan korszakban élünk, amikor a művészetek általában – és köztük a zene is – újra különösen fontossá válnak. A világ most szörnyű állapotban van, a mi generációnk először érzi igazán a félelmet: mi történik körülöttünk? Ilyenkor különösen fontos az oktatás és a művészet – és persze a zene. A zene megértéséhez nincs szükség szavakra: közvetlenül, spontán módon hat, a szívünkön keresztül. Ez az, ami igazán emberivé tesz minket.
Antje Weithaas fotó: Kaupo Kikkas
A klasszikus zenei élet azonban túlságosan az „eseményjelleg” felé mozdult el, ami szerintem veszélyes. Nem szabad alábecsülni a közönséget. Természetesen szeretnének szórakozni – ez rendben van –, de a klasszikus zene igazi feladata nem ez. A zene arra hivatott, hogy utazásra vigye a hallgatót – önmagához, vagy valahová a megmagyarázható és a megmagyarázhatatlan határára. Számomra ez a művészet lényege: mindenki másként hallgatja, mert mindenki a saját tudatalatti élményein keresztül fogadja be. De éppen ezért van rá szükségünk, és én bizakodó vagyok: a művészet szerepe mindig is alapvető marad az emberi társadalomban.
Lehet, hogy kicsit túl optimista vagyok, de rengeteg élményem erősít meg ebben. Japánban jártam közvetlenül a földrengés és a cunami után, és a japán emberek könnyezve hallgatták a koncertet, ami egyáltalán nem mindennapi dolog az ő kultúrájukban. Ugyanezt éltem át tavaly Izraelben, a háborús időszakban tartott koncerten: a zsúfolásig megtelt koncertteremben lehetett igazán érezni, mennyire fontos a zene, mert segít feldolgozni, ami történik. Ezért hiszem, hogy a művészet soha nem fog eltűnni – mert ha egyszer eltűnne, vele együtt tűnne el maga az ember is.
