Jean-Efflam Bavouzet a kettősségek művésze: egyszerre megszállott kutató, aki tudományos alapossággal szedi ízekre a kottát, és ösztönös zseni, aki a színpadon úgy játszik, mintha az adott mű ott, a közönség szeme láttára születne meg. A világhírű zongoraművész a Concerto Budapesttel közös, április 12-i zeneakadémiai koncertje kapcsán többek között Ravel életművének sűrített tökéletességéről beszélt, miközben szóba került szoros magyar kötődése, és az is, hogy miért a csend a legnagyobb luxus egy muzsikus számára.
– A kritikusok gyakran írják önről, hogy úgy játszik, mintha a közönség szeme láttára fedezné fel a művet. Ez a frissesség tisztán ösztönös, vagy inkább egy tudatos elemzés eredménye?
– Minél többet tudunk a szerkezetről, annál tisztábban látunk rá az egészre. Egyszer a valaha élt egyik legnagyobb muzsikussal, Kocsis Zoltánnal beszélgettem a művek „szétszálazásáról”. Olyan ez, mint amikor egy órát apró alkatrészekre bontunk, hogy megértsük a rugók és fogaskerekek működését. Addig elemezzük a részleteket, amíg olyan összefüggéseket is meglátunk, amikre talán még maga a szerző sem gondolt, miközben – ha a mű valódi mestermunka – maga a misztérium érintetlen marad. Nálam ez a frissesség a felfedezés örömének megosztásából fakad, aminek nagyjából egyötöde ösztönös, a többi munka, szenvedély és elemzés kérdése.
– A Concerto Budapest híres a tematikus, ámde merész koncertjeiről, így áprilisban ön is tisztán francia programmal érkezik Budapestre. Mennyire volt a program közös döntés?
– Általános gyakorlat, hogy egy szólistának ritkán van beleszólása egy szimfonikus est teljes műsorába; ez a karmester vagy a művészeti vezető döntése. Hogy mik az elhangzó darabok, azt a menedzseremmel szoktam egyeztetni, mert a ráadások miatt viszont fontos ismerni, hogyan alakul a koncert íve. A többi a zenekar felelőssége.
– Nem először áll közös színpadra a Concerto Budapesttel. Hogyan működik a kémia?
– Magyarországon mindig kétszer olyan gyorsan dobog a szívem. A feleségem egy csodálatos magyar zongoraművész, így gyakorlatilag több mint négy évtizede benne élek ebben a lenyűgöző kultúrában. Ha belegondolok, mennyi fantasztikus magyar muzsikussal dolgoztam együtt – Kocsis Zoltántól Perényi Miklósig, Sir Georg Soltitól Takács-Nagy Gáborig, az Amadindától Várdai Istvánon át Baráti Kristófig –, bátran igényt tarthatok a „leghungarofilabb francia zenész” címére. Amikor itt játszom egy zenekarral, úgy érzem, mintha ötven-hatvan egyéniséggel, a szó legnemesebb értelmében vett művésszel dolgoznék. Ez az élmény minden alkalommal varázslatos számomra.
– A közös koncert középpontjában Ravel bal kézre írt zongoraversenye áll. Milyen kihívások elé állítja ez a darab?
– Ravel nem volt nagy zongoravirtuóz, de elképesztő képzelőerővel bírt, ami a technikai nehézségekben vissza is köszön. Érzelmileg is megrázó, a La Valse vagy a Bolero mélységével vetekedő versenymű, amely a hangzás illúzióját teremti meg. Bár öt ujjra írta a darabot, olykor úgy szól, mintha legalább három kézzel játszanánk. Mesterien bánt az arányokkal: a zongora és a zenekar a teljes mű alatt alig nyolc percet játszik egyszerre. Sajátos, de nagyszerű megoldás, mert biztosan elkerüli, hogy a zenekar netalán háttérbe szorítsa a szólista játékát.
– Ravelről köztudott, hogy megsemmisítette azokat a műveit, amiket nem tartott tökéletesnek. Érez bármiféle hiányt az életműben?
– Ravel tényleg megszállottja volt a pontos arányoknak. Lassan alkotott, az egész életműve – a dalokat és az operákat is ideértve – alig tizenöt órányi zene. Bár ismerünk tőle visszatartott fiatalkori műveket, szerintem nem tisztességes a szerzővel szemben olyasmit publikálni, amit ő nem szánt a nyilvánosságnak. Ami Ravel neve alatt megjelenik, az kivétel nélkül elsőrangú, maga a sűrített tökéletesség.
– Ha ma leülhetne egy kávéra Ravellel, mit kérdezne tőle?
– Megkérdezném, miért nyűgözte le annyira Nyikolaj Obuhov zenéje, aki egy különc, misztikus zeneszerző volt, s a legendák szerint olykor a saját vérével írta a kottáit. Ravel a leveleiben zseninek nevezte őt – kíváncsi lennék, mit látott ebben a tőle teljesen idegen stílusban. A zongoraverseny kapcsán pedig van egy régi szakmai vita, méghozzá az, hogy az utolsó induló visszatérése négy vagy öt ütem legyen-e. Én az ötre szavazok, de a kézirat négyet ír. Jó lenne, ha ő maga tenne pontot a végére.
– A koncertet Takács-Nagy Gábor vezényli, akivel Mozart zenéje kapcsán már jól ismerik egymást. Megváltozik a közös rezgés, amikor francia repertoárra váltanak?
– Ebből a szempontból ez egy nagy első találkozás lesz. Tizenegy évet töltöttünk el közösen Haydn és Mozart zenéjével, de ahogy említi, a francia repertoár valahogy másfajta atmoszférát feltételez. Mivel Takács-Nagy Gábor korábban rengeteget játszotta Ravel és Debussy vonósnégyeseit, ez a fajta franciás könnyedség nem jelent majd neki problémát. Kiváló muzsikus és karmester, aki ösztönösen érzi a szólistát. Még a sűrű rézfúvós és ütős részeknél is megőriz valamit abból a kvartettszerű érzékenységből, amivel minden nagy szimfonikus zenekarhoz közelít.
– A koncerten Fauré és Saint-Saëns művei kerülnek még elő, ön pedig elkötelezett híve az olyan, még felfedezésre váró francia óriásoknak is, mint Gabriel Pierné vagy Albéric Magnard. Mit üzennek ezek a szerzők a mai hallgatónak?
– Jelesül ennek a két szerzőnek a művei a kultúrák izgalmas találkozását villantják fel, hiszen érezhető bennük a német hatás – különösen Wagneré –, de mindez a már említett francia könnyedséggel, vagyis inkább eleganciával és egy kis dús kromatikussággal fűszerezve. Az ő életművük gyönyörű párbeszéd az újlatin és a germán kultúra között, ami számomra lenyűgöző.
– Folyamatosan hangok veszik körül. Van olyan pillanat, amikor egyáltalán nem akar zenét hallani?
– Számomra a zenehallgatás nem kikapcsolódás. Ha egy étteremben szól valami, az megőrjít, mert képtelen vagyok nem odafigyelni rá. A Covid alatt nagyon sok jazzt hallgattam, Miles Davis mind a hatvan albumát, ami pozitívan hatott rám, de alapvetően a természet hangjai vagy a tiszta csend jelentik számomra az igazi feltöltődést.
