A számos közös koncert nyomában január 19-én újra a Concerto Budapestet vezénylő norvég hegedűművész-karmester, Arvid Engegård pályafutása legfontosabb döntésének ítéli, hogy egykor Végh Sándor tanítványa volt. A Müpában ezúttal Brahms Variációk egy Haydn-témára című alkotását, Schumann négy kürtre és zenekarra írt versenyművét és Stravinsky Petruska című kompozícióját dirigálja. A művésszel a próbák szünetében beszélgettünk.
– Belehallgattam a próbába, és elképesztő hangzásvilágot kölcsönöz Schumann versenyművének a négy kürt hangja.
– Igen. Micsoda ötlet ez Schumanntól! Csodásan van megírva! Ma végigjátszottuk a teljes Schumann-művet, ami óriási öröm volt számomra, mert a kürtösök egyszerűen fantasztikusak! Nemcsak a hangszerük a mesterei, hanem kiváló muzsikusok is, úgyhogy nagyon élveztem a mai próbát.
– Úgy tudom, ön Végh Sándor tanítványa volt.
– Én voltam a Camerata Academica koncertmestere nyolc éven keresztül. Ebben az időszakban napi szinten dolgoztunk együtt. Hihetetlenül inspiráló volt a közös munka.
– Hogyan kerültek kapcsolatba?
– Kezdetben New Yorkban tanultam, de úgy éreztem, a hely nem nekem való. Valami másra vágytam, úgyhogy elmentem a legnagyobb lemezkönyvtárba, ahol az összes létező LP-t meg lehetett hallgatni. Két hétre „beköltöztem” a könyvtárba, és kutakodtam, kerestem valamit. Amikor meghallottam a Végh Quartetet, rögtön tudtam, hogy ez az, amit kerestem, pedig sosem hallottam róla azelőtt. Úgy döntöttem, fölkeresem Végh Sándort. Miután megérkeztem, nagyon hamar kijelölt engem a Camerata Academica koncertmesterének.
Arvid Engegård – fotó: Hrotkó Bálint
– Mi volt a karrierje következő állomása?
– Az Orlando vonósnégyes Amsterdamban, amellyel évekig dolgoztam. Aztán visszatértem Norvégiába, elkezdtem vezényelni, és néhány évre rá megalapítottam a saját vonósnégyesemet. Ez húsz éve volt.
– Miért döntött úgy, hogy karmesterként is kipróbálja magát?
– Tulajdonképpen egy véletlennek köszönhetem, hogy belecsöppentem. Hegedűsként vezettem egy kamarazenekart, és egy kortárs darab ősbemutatójára készültünk, amikor kiderült, nem lesz elég időnk próbálni. Valójában egyszer volt lehetőségünk végigmenni a darabon, és már következett is a bemutató. Mivel nagyon nehéz volt a mű ritmikailag, muszáj volt vezényelnem. Akkor jöttem rá, hogy a vezénylés is közel áll hozzám, és hogy képes vagyok rá, ami engem is meglepett.
– Ahogy bent ültem a próbán, láttam, hogy a vonósokkal szólamonként is meghallgatott egy-egy frázist, vonóhosszról és vonásnemről is szó esett. Miben gazdagítja a vezénylést az, ha valaki hangszeres muzsikus is egyben?
– Természetesen, ha játszunk egy hangszeren, többet tudunk róla. Én a vonósokat nagyon közel érzem magamhoz, a különböző ujjrendek és vonások azonnal adják magukat a próbákon. De a fúvósokhoz is van kötődésem. Amikor visszamentem Norvégiába, egy katonai fúvószenekart kezdtem vezényelni, ily módon rengeteget tanultam a fúvósokról, ami mai napig nagyon hasznos számomra.
– Visszatérve Végh Sándorhoz, meg tudná nekem fogalmazni, mit tanult tőle? Mit hallott azokon a bizonyos felvételeken, ami arra késztette, hogy azonnal felkeresse őt?
– Először is, ő egy Hubay-tanítvány volt, így nagyon erősen érződik a régi magyar tradíció a felvételeken.
– Mik a magyar tradíció védjegyei?
– Stílus, részletek, a megformálás aprólékossága és a legfontosabb, a spiritualitás.
– Milyen értelemben?
– Lélekben annyira benne kell lenni a zenélésben, hogy mi magunk váljunk a zenévé. Mindemellett persze Végh Sándornak természetesen megvolt a saját gondolkodásmódja, de leglényegesebb dolog nála is az volt, hogy adjuk át magunkat teljesen a zenének. Nem ismerek hozzá fogható embert. Olyannyira erős hatással volt rám, hogy később külön feladat volt, hogy megtaláljam önmagam nélküle. Bárki, aki valaha dolgozott vele, ugyanezeket mondja róla.
– Hogyan kapcsolódnak ezek a tradíciók a pénteki koncerten elhangzó művekhez?
– Ha Brahmsra gondolunk például, Hubay Brahmssal dolgozott. Ő volt Brahms kedvenc hegedűse. Úgy mutatta be a műveit, hogy Brahms kísérte őt zongorán. Így Végh Sándoron keresztül szinte kézzel foghatónak tűnik Brahms zenéje. Emiatt érzem azt sokszor, hogy Brahmsot túl nehézkesen, túl lassan, túl komolyan játsszák, téves tradíciók miatt, ami felettébb elszomorít, mert szép lassan megölik a zenéjét.
– Érzi ön a hatását a zenekaron a ténynek, hogy tizenöt éve Keller Andrással dolgoznak, aki szintén egy Végh Sándor hagyományait tovább örökíteni kívánó vonósnégyes-primárius?
– Teljes mértékben. A Concerto Budapest számomra egyet jelent az otthonnal. Bármilyen más helyhez vagy zenekarhoz viszonyítva itt minden alkalommal úgy érzem, hazaérkeztem.
– Milyen értelemben?
– Amit itt találok, az nagyon ritka, vagy inkább teljesen egyedi. Röviden úgy fogalmaznám meg, hogy muzsikálás magaskultúrája.
