Mozart 1773 tavaszától életmódot váltott: amíg a megelőző bő évtized kétharmad része úton, Európa különböző pontjain, diadalmas csodagyermeki-csodakamaszi világjárással telt, addig a hetvenes évek hátralévő esztendőit túlnyomórészt Salzburgban töltötte. Ezt az időszakot és egyáltalán a hercegérseki szolgálatot botrányos lefolyású szakításával és visszatekintő neheztelésével utóbb maga Mozart vonta valamelyest árnyékba, ha talán nem is rabságnak, de a kisvárosias környezettől jócskán korlátozottnak sejtetve az utókorral a felserdült zseni salzburgi életét. Pedig valójában, amint azt Mozart-életrajzában Maynard Solomon írja: „Az 1770-es évek Salzburgjában – ha csupán akkor írt műveit és széles körű föllépési lehetőségeit tekintjük bizonyítéknak – Mozartot megértették, biztatták, és rendkívüli mozgásteret biztosítottak számára, hogy bemutathassa virtuozitását, illetve kibontakoztathassa zeneszerzői képességeit.” A komponista pályafutásának ezt a szakaszát reprezentálja a 2010-ben megalapított és a „zene lelkéről” elnevezett – s 2018 óta a "Nemzeti Ifjúsági Zenekar" címét birtokló – Anima Musicae Kamarazenekar programja, amelyet a gyakorta a férfias jelzővel társított B-dúr hangnem fog uralni. Így először Mozart első hegedűversenye hangzik majd fel, méghozzá a Kossuth-díjas Baráti Kristóf szólójával. Elragadó lendületű és az előadói virtuozitást is mozgásba hozó fináléja dacára e kompozíció játszottsága többé-kevésbé mindmáig elmarad a magasabb sor- és Köchel-jegyzékszámú versenyművekétől. Habár gyakrabban megszólaltatják, azért szintén nem tekinthető a Mozart-repertoár legismertebb darabjának az 1779-ben eredetileg még háromtételes formában megszületett No. 33-as B-dúr szimfónia, amelybe a zeneszerző csupán utólag, valamikor az 1780-as évtized első felében iktatta be a harmadik, Menuetto tételt.