Két egymást követő estén két kivételes muzsikus lép fel a Concerto Budapesttel a Zeneakadémián: Mario Brunello október 9-én a Weinberg-csellóversenyt, Antje Weithaas október 10-én pedig Sosztakovics hegedűversenyét adja elő Keller András vezényletével. Mindkettőjükhöz ugyanazokat a kérdéseket intéztük – a válaszaikból kirajzolódik a két művész különböző, mégis összhangban rezgő gondolkodása a zenéről, tanításról és az emberi létezésről.
Antje Weithaas fotó: Kaupo Kikkas
Mario Brunello
Mindketten kivételes versenyműveket adnak elő Budapesten. Hogyan látják a darabokat, és mi az, ami személyesen leginkább megragadta önöket bennük?
Mario Brunello: Weinberg felfedezése a zenei világ számára olyan, mint amikor a természetben egy addig ismeretlen fajt találnak: valami, ami mindig is itt volt, csak eddig nem figyeltünk rá. Az elmúlt tíz–tizenöt évben fedeztük fel igazán egyedi hangját, amely nem egyszerűen Sosztakovics árnyékában született, hanem saját, önálló zenei nyelvet teremtett. Számos művét játszottam, és felvettem mind a négy csellószonátáját – biztosan állíthatom, hogy Weinberg nem „kis Sosztakovics”, hanem önálló, nagy formátumú zeneszerző.
Ez a versenymű különleges érték a csellórepertoárban, és megtiszteltetés, hogy most hangzik el először Magyarországon. Régóta szerettem volna eljátszani, mert úgy éreztem, a hangszeremnek és nekem is szükségünk van új zenei nyelvre. Évtizedek után, amikor az ember újra meg újra ugyanazokat a „nagy” klasszikus darabokat játssza, természetes, hogy új zenei nyelvre, új kifejezési lehetőségekre vágyik. Weinberg zenéje pontosan ezt adja: költőiséget, friss hangzásvilágot és mély emberi tartalmat.
Antje Weithaas: A Sosztakovics-hegedűversenyen nagyon érződik, hogy a szerző abban az alkotói korszakában írta, amikor már nem kötött kompromisszumokat. Műveiben ekkor már az utolsó éveinek örök, belső érzései szólalnak meg. Olyan mély, elfojtott érzelmek vannak bennük – annyi fájdalom, belső száműzetés, kétségbeesés –, hogy mindaz, amit az ember a késői Sosztakovicstól vár, ebben a darabban benne van. Különösen a második tétel: szinte semmi más, csak fájdalom és gyász. A mű vége, a nagy kürtszólóval, számomra azt fejezi ki, hogy belül ő már teljesen feladta – mintha ezen a földön már nem volna remény, csak valahol máshol. Én legalábbis így értem ezt a lezárást.
A teljes írást IDE kattitnva olvashajták Mozart Plant blogunkon, vendégművészeinkkel Bojta Zsuzsanna beszélgetett.
