Gregor Tassie kritikája az edinburgh-i koncertről

A Concerto Budapest csodás virtuózainak fergeteges bemutatkozása Edinburgh-ban

Bartók: Concerto, Sz. 116, BB 123
Mozart: A-dúr zongoraverseny, No. 23, K. 488
Beethoven: V. (c-moll) szimfónia, op. 67

Két év bezártság után egy gyönyörű nyári délután fantasztikus volt látni ilyen sokakat, különösen a rengeteg fiatalt az Usher Hall falai között. Az itteni nemzetközi hangversenyek tíz évada alatt egyetlen magyar együttesre sem emlékszem. Ez igen meglepő, hisz Magyarország gazdag zenei örökség letéteményese. Liszt, Kodály és Bartók a komponisták krémjéhez tartozik, és Magyarország világhírű muzsikusok egész sorával dicsekedhet: olyan karmesterekkel, mint Széll, Reiner, Ormándy vagy Solti, olyan zongoraművészekkel, mint Fischer Annie, Schiff András, Anda Géza vagy Kocsis Zoltán, olyan hegedűművészekkel, mint Szigeti, Joachim és Auer, és olyan csellistákkal, mint Starker és még sokan mások.

A globalizációnak köszönhetően Magyarország legkiválóbb muzsikusai évek óta együtt dolgoznak Európa vezető zenekaraival. Nagy szerencse, hogy Magyarországon az állam finanszírozza a művészeteket, így például Fischer Iván Budapesti Fesztiválzenekara világhírűvé válhatott. Az újjászületett és igen tiszteletreméltó Concerto Budapest szimfonikus zenekar története 1907-re nyúlik vissza, és szintén igen magas színvonalat ígért.

Bartók Concertójával nyitni egy hangversenyt bármely zenekar számára kihívást jelent. Azonban ez az együttes már rögtön az indításban nyilvánvalóvá tette mindannyiunk számára lenyűgöző virtuozitását, csakúgy, mint az Andante non troppo tételben is: a mély vonósok által játszott fenyegető téma vezette fel a hegedűk suttogó frázisait, melyek Kaczander Orsolya gyönyörű fuvolabelépését készítették elő, az elsőt a gyönyörű fuvolaszólók sorában. Ezt követően az aranyló trombiták árasztottak el minket sejtelmes hangzásukkal, izgalmas délutánt sejtetve. A pergődobbal megérkezett az Allegro scherzando, a „párok játéka” történése, melyben a fafúvósok egy kis neoklasszicista szín után átadták magukat káprázatos virtuozitásuknak: a fagottok és különösen Horváth Béla oboája, illetve a klarinétok mennyei hangzást árasztottak, míg a szordínós trombiták a vonósok tremolói mellett vibráltak. A rézfúvósok ekkor egy másik témával rukkoltak elő, melyet a pergődob is elismételt – és mindez csodálatos világossággal történt. Az Elegiában a kiválóan játszó fafúvósoktól megtámogatott bőgők komor témával alapozták meg a hangulatot. A panasz zenei nyelvezetét két hárfa és a jeges tónusú hegedűk tették teljessé. A negyedik tételben (Allegretto) Horváth Béla briliáns oboaszólójának méltó párja volt Kaczander Orsolya fuvolázása. A brácsák háborgó dallamának „gúnyolódása” Sosztakovics Leningrád szimfóniáját idézte (noha valószínűbb, hogy a téma a „Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország” dalból származik). Ezt emelték ki a harsonák, a fafúvósok és az ütősök. A Finale – Presto tételben az egész zenekart áthatotta a csodás dallamos és ritmusos dinamika, melyet az elképesztő hegedűszólam erősített még inkább. Hihetetlen indulás volt ez, mely ízelítőt adott a zenekar lenyűgöző színvonalából és muzikalitásából.

Angela Hewitt játszotta a zongoraszólót Mozart A-dúr zongoraversenyében, mely már a zongora belépése előtt a hegedűk bámulatos bevezetőjével indult. Öröm volt látni, milyen összhangban érzett együtt Hewitt a zenekarral gyengéden ringatózva. Az Adagióban Hewitt nem egyszer a transzcendens erejével nyűgözte le a közönséget, megcsillantva zenei érzékenységét, kiváló technikáját és mesterségbeli tudását. Szólójátékát rövid, de annál szebb és virtuózabb közjáték követte Klenyán Csaba klarinétjával, Mohai Bálint fagottjával és Kaczander Orsolya fuvolajátékával még a nyugodt siciliano táncritmusú rész alatt. A rövid fináléban a pergő szonátarondó gyorsan hangulatot váltott, a szomorúságot az élet ünnepévé változtatva. A viszony Hewitt és a zenekar között olyan magaslatokba szökött, mintha már ő vezényelte volt a muzsikusokat, mintegy másodkarmesterként. A zongoraverseny boldog, örömteli harmóniával zárult. Angela Hewitt ráadásként Scarlatti egyik elbűvölő Siciliánóját adta elő.

Nehéz elképzelni, hogy a Concerto Budapestnél bárki jobban játszhatta volna Beethoven V. szimfóniáját. Olyannyira, hogy igazán mondhatom, a darabot ilyen kiváló előadásban évek óta nem hallottam. Nagyszabású, eleven és drámai nyitásban kitűnt a Horváth Béla ismételten kiváló oboajátékával megtámogatott csodás kürthangzás. A trombiták és az együttes remek volt, és Kaczander Orsolya ismét fenségesen játszott fuvoláján. Mindhárom trombitaművészt – Devecsai Gábort, Pecze Balázst és Seidl Dénest – név szerint meg kell említsem. Az ő briliáns játékuk – mintha az életük függött volna tőle – az egész hangverseny fénypontját jelentette. A vonósok csodásan virágba borultak, különösen a Környei Zsófia vezette első hegedűk. A harmadik tételben, a csillogó kürtök a bőgőkkel, Mohai fagottjával kiegészítve magával ragadó hangzást nyújtottak, majd a timpani kihirdette az AllegroFinalét, mely az egész zenekar együttes csodájának viharában úgy tört előre, mintha csak most komponálták volna és először vinnék közönség elé. A trombiták ismét mennyeien szóltak; méltó párként a harsonák is ünnepélyesen dicső végkifejlethez juttatták el a művet. Elsősorban Keller András kiváló egyensúlyérzékének köszönhető, hogy a zenekar minden hangszeres szólamcsoportját kiválóan lehetett hallani, a vonósok, a fafúvósok vagy a rézfúvósok kiegyenlítetten szóltak, így Beethoven remekművéről is világosabb és hívebb képet kaptunk. Úgy sejtem, hogy ez a világszínvonalú zenekar Nagy-Britanniában még sok további meghívásnak kell, hogy eleget tegyen, és méltán lépnek fel az Edinburgh-i Nemzetközi Fesztiválon is, hisz annyira ámulatba ejtően játszanak.

Gregor Tassie

Az eredeti angol nyelvű cikk megjelent 2022.06.14-én a Seen and Heard International weboldalon.