Szeptember 27-én a Concerto Budapest saját Bartók-fesztiváljának részeként adta elő a Kékszakállút a Zeneakadémián. Az estet (egyben a minifesztivál összes koncertjét) vezénylő Keller András – Fischerrel és Vashegyivel ellentétben – nem rendelkezik színházi karmesteri tapasztalatokkal. Alighanem ebből fakad, hogy megközelítését más módon próbálta organikussá tenni: a hangszeres, különösen a vonós szólamok élővé, beszédszerűvé tételével. Az egyes hangszercsoportok, sőt hangszerek színe és megszólalásmódja ebben az előadásban volt a legkarakteresebben különböző – amit bizonyos mértékig ellensúlyozott, hogy Keller értelmezése meglepően lineáris volt, az egyes jelenetek, ajtók között itt volt a legkevesebb „döccenő”, tanítani való folyamatossággal áradt a zenei folyamat. Keller értelmezése, meglehet, nem volt színpadszerű, de mégis minden pillanatban közölt valamit – mondhatni ez volt a szellemileg legtartalmasabb zenekari produkció, melynek technikai kivitelezése is igen magas színvonalúnak bizonyult.