A Concerto Budapest szólókürtöse vehette át idei záróhangversenyükön a Zeneakadémián a 2023/24-es évad zenekari zenésze díjat, melyről hosszú idő után most először szavaztak újra társulati ülésükön az együttes tagjai. A Tóth Bálinttal készült interjút a Papageno oldalán és nálunk is olvashatják.
fotó: Dömötör Csaba
– Milyen volt megkapni ezt az elismerést?
– Meghatott a dolog. Csak a színpadon tudtam meg, hogy én nyertem el a díjat. Kicsit azért reménykedtem benne, hogy hátha sikerül. Elsőkürtösként volt rá esélyem. Nagyon örültem neki, jó érzés volt, hogy a kollégák rám szavaztak.
– Hogyan indult a pályája? Miért éppen a kürt lett a hangszere?
– Édesapám trombitatanár Balassagyarmaton. A bátyám trombitán tanult, én viszont kijelentettem, hogy nekem ez a hangszer egyáltalán nem tetszik. Édesapám kürtöt is tanított, és akkor azt mondta, hogy akkor tessék, fiam, itt van a kürt, fújjad.
– És mi nem tetszett a trombitában?
– A túl éles hangját sosem szerettem. Mostanra azért már megbékéltem vele.
– És a kürt szerelem volt első hallásra?
– Egészen konzis koromig nem igazán kedveltem. Ehhez hozzátartozik az is, hogy Balassagyarmaton gyerekként egyedül voltam kürtös, és sokszor furán éreztem magam, hogy mit keresek én itt ezzel a nagy csigával a kezemben. Mindenki csak néz rám, hogy ez mi egyáltalán, meg hogy mit csinálok. Általános iskolás koromban kimaradt az az élmény, hogy nagyon élvezzem. De amikor Pestre kerültem a Bartók konziba, az mindent megváltoztatott. Ott láttam, hogy mennyi kürtös van rajtam kívül, mindenki együtt gyakorol, és végre van közös témám a többiekkel. Végre nem azt érzem, hogy csodabogár vagyok. Onnantól kezdve reggeltől estig gyakoroltam. De nekem a zene az első, azután jön a hangszer, most sem vagyok elvakult kürtmániás. Egészen középiskolás koromig egyáltalán a zenével sem nagyon szerettem foglalkozni, annyira nem vonzott. Inkább fociztam vagy bicikliztem reggeltől estig. Aztán úgy hetedikes-nyolcadikos koromban kezdett komolyabban érdekelni a zene, akkor már valamivel többet gyakoroltam, de a konzis évektől kezdtem el igazán kürtölni. Bár akkor sem kürtös lemezeket hallgattam, hanem minden mást.
fotó: Mudra László
– Egy év szünet után ősztől újra tagja az Opera zenekarának, ahol 2013 óta szintén szólókürtös. A műveket leszámítva miben különbözik egymástól a kétféle zenekarban való játék?
– Például abban, hogy az Operában régebben sokszor próba nélkül kellett beülni egy előadásra, és úgy kellett játszani. Egy szimfonikus zenekarral egy hétig próbálunk egy fellépésre. Ez alaposabb munka, különösen a Concertóban, mert Keller András megköveteli a minőséget. Az Operában nem mindig jut erre idő. Meg hát pusztán akusztikai szempontból is más dolog zenekari árokban játszani, mint a színpadon. Igazából mindkettőnek megvan a nehézsége. Fenn, a színpadon mindig reflektorfényben van a zenész, miközben játssza a szólókat. Az Operában sokszor jóval nehezebbek is a művek, akár egy Richard Strauss-operáról vagy Wagner-műről van szó, mégis azt érzi az ember, hogy csak úgy zenél, mintha nem is lenne közönség.
– Melyiket szereti jobban?
– Az a jó, ha mind a kettőt csinálom. Erre jöttem rá az elmúlt évben, amíg az Operában nem dolgoztam. Amikor mindkét helyen játszottam, azt hittem, a szimfonikus zenekart szeretem jobban, de most rájöttem, hogy azért csak hiányzik az opera is. Mind a kettőben van szépség.
– Mely szerzők állnak a legközelebb a szívéhez?
– Másodikos konzis korom óta Mahler a nagy szerelmem. Mindegyik szimfóniájából van vagy tizenöt felvételem, rengeteget hallgattam a műveit. Szeretem Beethovent, Richard Strausst és Wagnert is. De igazából sok minden mást is.
fotó: Felvégi Andrea
– Tizenegy éve tagja a Concerto Budapestnek. Hogy kezdődött ez a történet?
– Egy Mahler 5. szimfóniával, amikor éppen nem volt elsőkürtöse a zenekarnak, és akkor valahogy megtaláltak engem. Én persze örömmel mondtam igent. Ahogy lement a koncert, András meghívott, hogy szeretné, ha velük dolgoznék. Akkor még egy évig folyamatosan járogattam hozzájuk vendégként, és utána vettek fel a Concertóba.
– Több zenekarban is játszott már eddigi pályája során. Tapasztalatai alapján mi a Concertóban zajló munka sajátossága? Miben tudja megragadni azt, ami jó zenekarrá teszi a saját szemszögéből?
– Idekerülve azonnal megfogott, hogy minőségre törekszünk. Még akkor is, ha ez néha fájdalmas. Mert elég kínkeservesek tudnak lenni a próbafolyamatok. De olyankor is az az érzésem, hogy én a minőségi zenélésért akartam kürtös lenni konzis koromtól kezdve. Már akkor az volt bennem, hogy igen, én úgy akarok játszani, mint a Berlini Filharmonikusok kürtöse, vagy azt szeretném, hogy úgy szóljon a zenekar, mint a Londoni Szimfonikusok, és ahhoz nyilván nem lehet félvállról venni a dolgokat. Amikor a Concertóba jöttem, rögtön azt éreztem, hogy itt ez a cél. És nagyon megtetszett ez az irány.
– A júniusi 6-i hangverseny, amely előtt a kitüntetést átvehette Keller Andrástól, az évadzáró koncertjük volt. Most pihenni is van lehetősége? Nyári fellépéseik is szoktak lenni…
– Van idő pihenni. Én azt szeretem, ha minden nyáron legalább egy hónapra letehetem a kürtöt. Szükségem van arra, hogy néha kicsit elrakjam, legalább két vagy három hétre. Ennyi kell, hogy kitisztuljon a fejem, mert év közben folyamatosan a következő műsorra készülünk, ezen agyalunk, és nyáron nagyon jólesik, hogy ezt kicsit elengedhetem. Utána megint örömmel fordulok a zenéhez. Akkor aztán persze kell két-három hét, hogy visszaálljon a normál izomműködés a számban. Kifejezetten szeretem, amikor újra elkezdek gyakorolni.
– Vagyis addig – bocsánat a szójátékért – kifújhatja magát.
– Szerencsére igen.
